József Attila - Én nem tudtam

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

Weöres Sándor - Toccata (részlet)

Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,

apónak hívott
a bokor.
Mikor születtem?
Semmikor.

Lolita

"Lepingville vidám városában vásároltam neki négy kötet képregényt, egy doboz cukorkát, egy doboz tampont, két kólát, egy manikűrkészletet, egy úti órát világító számlappal, egy gyűrűt valódi topázzal, egy teniszütőt, görkorcsolyát magas szárú, fehér cipővel, messzelátót, hordozható rádiót, rágógumit, áttetsző esőkabátot, napszemüveget és még néhány holmit - pongyolákat, sortokat, mindenféle nyári ruhát. A szállóban külön szobában laktunk, de az éj kellős közepén átjött hozzám, és nagyon gyöngéden csináltuk.

Tudják, egyáltalán nem volt hová mennie." 

"Mindnyájunk életében vannak ilyen sorsszerű elemek - holmi vissza-visszatérő szám az egyik esetben, egy táj a másikban -, melyeket az istenek a célból válogattak ki oly gondosan, hogy vonzzák a számunkra különösen fontos eseményeket: Jancsi mindig itt fog orra esni, Juliska szíve mindig itt fog megszakadni." 

"...Eszembe jutott az a kellemesen jópofa nonszensz vers; akkor írtam, mikor Lo még gyerek volt: "csak a nonszensz normális", mondogatta, engem ugratva.

A mező tavasszal kicseréli mezét

a fezőr nyaranta leveszi a fezét

a rezonőr gyakran nem leli a rezét

a kígyó, ha sétál, zsebre vágja kezét..."

"L'autre soir un air froid d'opéra m'alita:

Son félé - bien fol est qui s'y fie!

Il neige, le décor s'écroule, Lolita

Lolita, qu'ai-je fait de ta vie?

Meghűltem, hideg volt tegnap az opera:

Repedt hang - benne bízni nem kell!

Havazik, összedől a díszlet, Lolita!

Lolita, mit tettem az életeddel?"

(Várady Szabolcs ford.)

"- Úgy érted - nyitotta föl szemét, s a harapásra készülő kígyó kissé fölemelkedett -, úgy érted, csak akkor adod nekünk (nekünk) azt a pénzt, ha veled megyek egy motelbe. Így érted?

- Nem - mondtam -, félreértesz. Azt akarom, hogy hagyd itt ezt a mellékes Dicket meg ezt a rettenetes lyukat, gyere, élj velem, halj velem, mindent velem."

"Hacsak be nem bizonyítható nekem - nekem, mostani énemnek, mai szívemmel, szakállammal, rothadófélben -, hogy végtelen távon egy fikarcnyit sem számít, hogy egy Dolores Haze nevű észak-amerikai gyereklányt megfosztott-e gyermekkorától egy tébolyult vagy sem; hacsak ez be nem bizonyítható (és ha igen, akkor az élet csupán egy tréfa), nem látok gyötrelmem gyógyítására egyéb szert, mint a mélabút és a míves művészet igencsak helyi érzéstelenítőjét. Ahogy a régi költő mondja:

Morállal fizetünk - tudjuk, halandó,

a szépségért, mely maga is mulandó."

Radnóti Miklós - Eső esik. Fölszárad...

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy újságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

John Drew: A kamakurai Buddha

Tűzre a könyvekkel -
Mondta a Buddha.

Nem égethetünk könyveket -
Mondta Atísa.
Hitler égetett könyveket.
Aztán mit tett?
Megépítette a koncentrációs táborokat,
És megölte, aki nem árja.

Tűzre a könyvekkel -
Mondta a Buddha.

Nem égethetünk könyveket -
Mondta Atísa.
Si Huang Ti égetett könyveket.
Aztán mit tett?
Megépítette a Nagy Falat,
És kizárta, aki nem kínai.

Tűzre a könyvekkel -
Mondta a Buddha -
Még egy fals párhuzam,
És mindannyian
Halálra fagyunk.

Závada Péter - Vers a szerelemről és a matematikáról

Oly sok idő megy el formaságra,
az embernek nincsen is élettere.
Mint ez a gondolat a szótagszámba,
napjaidba, lám, nem férek bele.

Még a magányhoz is jóval több kell,
édeskevés tizenegy-két szótag.
A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel
elsőre nem tűnik oszthatónak.

Nem vagyok én egy kimondott gépész,
ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat,
jön, s keresztbe húz mindent az épész,
rideg törtjele a boldogságnak.

Nézd, egy kétváltozós egyenletben,
ha kivonod magad, úgy minden borul:
csak ülünk itt, mint két ismeretlen,
ix és ipszilon megoldatlanul.

De várj, feladnunk nem kell azonnal,
azt mondják, egyre tágabb lesz a tér,
s a mi életünk is, mint két vonal
a végtelenben talán összeér.

Kit kitettek, mint egy zárójelet,
ha írni nem is, számolni megtanul.
A végeredmény: maradnék veled,
én maradnék maradéktalanul.

Az úgynevezett boldogság soha nem az enyém

Szabó T. Anna - Elhagy

Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.
Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.

Mese

„– Attól tartok, hogy maga nem értette meg teljesen a mese tanulságát.
– Mijét?
– A tanulságát.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy a mesének tanulsága van?
– Természetesen.
– Ejnye, ezt bizony előre is megmondhatta volna. Ha megmondta volna, akkor bizony nem hallgatom végig.”

Oscar Wilde

Kosztolányi Dezső - Száz sor a testi szenvedésről (részlet)

Halál-hívó
vérem gagyog,
nem ő a rossz,
én, én vagyok.

Zelk Zoltán - Sirály (részlet)

Megyek az utcán sehova. 
Megyek se ide, se oda. 
De jön talán a villamos, 
mely téged végre visszahoz. 

Sár voltam, mostan zuzmara. 
Nem jössz haza? Nem jössz haza? 
Hallod, rámszólnak: Kire vár? 
már ezer éve itten áll! 

Igen, százezer éve már. 
Vak szemgödör. Halott sirály. 
Villamosok és évszakok. 
És fű és sár és hó vagyok. 

Milyen ifjú a temető! 
Mily zöld a tuja, a fenyő! 
Az erdő már halotti váz, 
de örökzöld a gyász, a gyász. 

Miként a rab cellafalat, 
úgy kopogtatnám sírodat, 
megtanultam ott a jelet – 
de más rabság ez, a tied. 

Talán a fény, a fergeteg, 
s a vadgesztenye-levelek, 
mik sírodra keringenek, 
ők tudják a morze-jelet. 

De összebújva hallgatunk, 
vagy egy gyermekdalt dúdolunk: 
„Gyengék vagyunk, elfáradunk, 
talán bizony meg is halunk...” 

Csak az a tél, csak az a táj, 
csak az a hóra szállt madár 
csak az az ág, mely ott remeg 
az ellibbent madár felett. 

Az ágakon a cinegék. 
A sírok közt a nénikék. 
Egyik oly régen térdepel, 
mintha sohase kelne fel. 

Mert alkonyul. Isten veled. 
Én is megyek. Hová megyek? 
Megyek az utcán sehova. 
Megyek se ide, se oda. 

Esik. Esik. Megyek. Megyek. 
Mondják, akkor is így esett. 
A junius-végi eget 
megszállták őszi fellegek. 

A kis csapat. A gyászmenet. 
A néma, néma döbbenet. 
Barátok. Árva asszonyok. 
A nyári égen ősz zokog.  

Kié e kulcs? mit nyit e zár? 
kié e nélküled-kopár 
szoba? ez a farkasverem? 
nem otthonom, csak fekhelyem. 

S azok a téli éjszakák! 
kapu alatt vacog a vágy: 
egy konyhazug, egy szalmazsák – 
ha ennyi lenne a világ... 

De ez a nincs! ez a hiány! 
e vonító farkas-magány! 
ez a négy fal, ez a fedél! – 
szívemre tekereg a szél. 

Szívem körül süvöltenek 
a nem vagy! és a nélküled! – 
vánkos fölött és takaró 
alatt befú-temet a hó. 

Igy fekszem, fekszem egyedül. 
Ágyam szélén az isten ül. 
Csak néz, mert nincs rám szava már. 
Vak szemgödör. Halott sirály. 

Hamuban járó reggelek. 
Élek. Vagyok. Hát felkelek. 
Halál után, halál előtt – 
Be végtelen a délelőtt. 

A semmihez csak semmi nő, 
de mondják: múlik az idő 
És mondják: alkony... délelőtt... – 
Halál után, halál előtt. 

Mint lányok a tükör előtt, 
öltözködünk a sír előtt 
hordjuk, mint halotti ruhát, 
a hajnalt, délt, a délutánt. 

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. – 
Azóta kitavaszodott: 
füstölgő rétek, zöld romok 
fölött egy holt sirály zokog. 

Hát miféle szerzet vagyok, 
hogy fölkelek, élek, vagyok, 
ágyat vetek, ajtót nyitok –: 
nem értem, mért nem orditok? 

Barátaim, megértitek? 
egy ember él közöttetek, 
van kulcsa és van ajtaja – 
hazamegy és nem megy haza. 

Mint cella falát a rabok, 
kopogtatom e kőlapot, 
verem, miként a fergeteg, 
ráhullok, mint a levelek. 

De értsd meg, ha kiáltozok – 
Irén! Irén! nincsen jogod 
a földbe ásni homlokod, 
tekinteted, mozdulatod! 

Hát jőjj! és hívjad holt ebed! 
és hozd a vézna kerteket! 
és hozd a Rákospatakot! 
a zuglói alkonyatot! 

Mert mind elföldelték veled... 
Micsoda poggyászt vitt kezed! 
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? – 
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

.

Megkésett emlékezés című írásában Fejtő Ferenc szó szerint fölidézte azt az 1936-ban történt telefonbeszélgetést, amikor barátja, József Attila a véleményére kíváncsian felolvasta neki az aznap éjszaka írt, Nagyon fáj című versét. A két barát egyszerre volt izgatott és riadt.

“– Na milyen? – kérdezte. – Tetszik?
Mintha csak az új nyakkendőjéről lett volna szó.
– Csodálatos, borzalmas – mondtam, és kértem, olvassa fel még egyszer. (…)
Miután másodszor is elmondta, megkérdeztem tőle:
– Édes Attila, mondd, ez így is van?
– Így van – felelte.
– De hiszen ez rémes – motyogtam.
– Szép vers? – kérdezte, mintha más nem is volna fontos.
– Több mint szép – mondtam.

De akkor éreztem meg talán először, hogy nem sokáig hallom én már József Attila hangját. Ennyi szörnyűséggel megrakott szív nem bírhatja sokáig.”

Forrás: http://cultura.hu/

Radnóti Miklós - Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Illyés Gyula - Milyen hamar...

Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;
milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet...

Kosztolányi Dezső - Reggeli áldás

Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
és egy nyugalmas, fekete szivar.
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
s most süketen vár és ver tétován,
hogy beleborzong fűtetlen szobám.

Ver a szivem... Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék,
és szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
mint bús gyerekkorom emlékei,
hogy álmosan gondoltam még az éjre,
s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
a nagy megindulást köszönteni.

Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
füstöl az út gyászkandeláberekkel,
és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,
így megyek az ájult fővároson,
s utolsó álmát félve meglopom.

Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
a kórházakba lámpa leng lobogva,
virrasztó lángok távol ablakokba,
és éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
mik éjjel is úgy álltak az uton,
és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
dermedt nyakuk sután előre görbed,
kínos vonaglás reszket álmukon...
De itt a reggel, én, csak én tudom.

Egy bérkocsin rohanok most elébe,
lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokba bújok fázva-félve,
és belenézek szürkülő szemébe,
megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
a percenő fényt várom sápatag,
nehézszagú, sötét tetők alatt.

A szívemet széttépem száz darabra,
s az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
s zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
áldottak e bús, fáradt emberek,
kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
áldottak az alvók, a csendesek,
s áldottak, akik menni kezdenek.

Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
e decemberi deres virradat,
mely most szivembe, ahol minden átok,
világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
a tiszta lázak zengő reggelén,
áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
mely most megindul sejtető robajjal,
éj nap között, így még egész enyém,
s áldott a föld és áldott legyek én.

Weöres Sándor: Marasztalás

Heltai Jenő - Apám

Egyszerű ember volt apám
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis.
Sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam tűrni én is,
Mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
Lázadozón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg én is egyedül,
Egy vén diványra ráborulva
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.

Závada Péter - Macskakör (részlet)

Szeretni puszta illemtan.
Ki üres, részed nem lehet.
Semmim sincs, de velem van
az, hogy elengedtelek.

József Attila - Nem én kiáltok

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

(És most mindnyájan gondoljunk bele abba, hogy József Attila tizenkilenc évesen írta ezt a verset. "Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.")

Weöres Sándor - Valse triste

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

Kosztolányi Dezső - Régi szerelmes levele

Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos -
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserü tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a sziven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget,
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné,
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.

Vas István - Mikor a rózsák nyílni kezdtek

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -
Ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

Felhőatlasz

Minden korlát egy elfogadott szabály, ami arra vár, hogy túllépjenek rajta. De csak akkor léphetünk át bármilyen határt, ha előbb felfogjuk, hogy azt tesszük. Az ilyen pillanatokban épp olyan tisztán hallom a te szívverésedet, mint a sajátomat. És tudom, a különlétünk csak illúzió. Az életem messze túlnő az én korlátaimon...

Erdős Virág - Egy kaméleon gyermekkora (link)

ma roncs vagyok csak
kész tragacs
ma szélvédőre kent
ragacs

Weöres Sándor - "Nem megy a színusz-tétel, Sándor."...

"Nem megy a színusz-tétel, Sándor."
Fehér kréta, fekete tábla
és én szürkén tapogatok csak-
("Sándor, négyesra vagy lezárva...")
Az egész már egy messze álom.

Eridj csak helyre, lóg a fejed,
nem megy a színusz-tétel, Sándor.
Lesznek, akik értik a dürgést,
akiknek keze tettre bátor.
Ez már az élet. Nincs itt helyed.

A végtelenbe tapogattam,
ott keresetem a befogókat...
Nem megy a színusz-tétel, Sándor,
hiába susogsz gyáva szókat
hogy: a táblába lelket adtam

végtelen éje volt a tábla
a kréta tévedt messzi vándor
s a számok a síkon remegtek-
Nem megy a színusz-tétel, Sándor,
bújj vissza és szüless meg újra.

Én, végtelenben kréta-vándor,
nem találtam a befogókat...
Jaj, nem való e tábla-élet
végtelenbe tapogatóknak,
nem megy a színusz-tétel, Sándor.

József Attila - Határ (részlet)

S sziszeg a por, rájuk locsog a sár -
na, ki ád nektek munkát, kenyeret?...
Tétova szunyog sír és a határ
száraz szemekkel magába mered.

Szabó Lőrinc - Nyári hajnal (egy verseskönyv olvasása után)

Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.
Az álom múlik, ébredek:
mint elhagyott tájak a hazatért
utas körül, úgy ködlenek,
úgy úsznak még köröttem
a verseid:
új verseidet olvastam, barátom,
este tíztől hajnali háromig.
Most ébredek. S már hallom újra, látom,
amit nem láttam az előbb:
ágyam fejénél vigyázni a villanyt,
kis órámban a ketyegő időt;
a valóság magánya visszahódít
és ami egy volt a fél éjen át,
most kettéválik és mint két kisértet,
nézi egymásban két élet magát.
És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,
hogy elvesztettél s elvesztettelek.
Csak magamat tudtam méltónak hozzád
és hozzám méltónak csak tégedet.
Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,
mondd, mért őrizzük frissnek a sebét?
Ami akkor, rég történt, tévedés volt,
ami azóta, kín és büszkeség.
Ami akkor, rég, és azóta történt,
dac és gőg nélkül most csak fájni tud;
a fájdalom közelhoz, s a melegség,
a régi melegség szívemre fut:
most úgy érezlek, ahogy magam érzem,
s a valóságot nem, nem, nem hiszem,
és eljátszom, folytatom életünket,
úgy, ahogy kellett volna hogy legyen:
a tizenöt év mi volt, nem tudom már,
csak ez a perc él, mely visszahozott:
Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,
hallom, hogy felelsz: – Te vagy? – Én vagyok! –
Itt vagy… Kiáltok… de nem is kiáltok…
Itt vagy… De hisz ez oly természetes!
Itt vagy… Nem történt közben semmi… Itt vagy
és csak a tegnap folytatása ez.
Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom
ez az egész… Csak vers!… De az se bánt…
Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ
magam mondom, mintha te mondanád…
Itt vagy? Lehet… Már alszom… Jön a hajnal…
Fel kéne kelni… S amit álmodok,
úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva
kint az erkélyen várjuk a napot.

Rilke - A párduc (részlet)

Szeme a rácsok futásába veszve 
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát. 
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne 
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Szabó Lőrinc - Testem

Ki vagyok én?
Ami vagyok, alaktalan
folyna szét valami halálban,
de véletlen formát találtam
s most élek külön és magam.
Testem, szegény,
te vagy a teremtő edény,
aki egykor kimeritettél
a semmiből és segitettél,
hogy legyek a sok én közt én is Én.
Ami vagyok,
te vagyok, lábam és kezem,
te vagy a munkás és a hordár,
szegény testem, mindig te voltál
egyetlen szövetségesem,
és ha a sok
nyomorban lelkem megfutott
s nem voltam már csak akarat-roncs,
szétvert gyötrődés, – drága abroncs,
te megtartottál s ma is egy vagyok.
Testem, hazám,
te vagy egyetlen birtokom,
te vagy a földem és az ország,
értem verejtékezik orcád,
sebeid sírva csókolom,
mert igazán
eggyebb vagy velem, mint anyám,
otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –
testem, nyomorult proletár vagy
s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.
Testem, szegény,
a lélek érted mit tehet?
Nagyon önző és gőgös úr
a lélek, de úgy rádszorúl,
hogy fájni sem tud nélküled.
Testem, szelíd
kihasznált állatom, szegény,
akit még én is üldözök,
a sok-sok idegen között
ki sajnáljon meg néha, ha nem én?
Megköszönöm,
hogy tüzes és jeges nagy útban
szolgáltál és adtál ruhát
és annyi ezer éjen át
vigyáztál rám, amig aludtam;
megköszönöm jóságodat,
hogy a robotok s hadak élén
jártál, míg pára lelkem élt,
és siratlak, hogy mindezért
oly rútúl fogsz bünhődni a végén.

Kosztolányi Dezső - A magány napja

Itt a magányban újra megtaláltam
bolyongva síró, tévedt lelkemet,
és hull a könnyem csendbe, lassu árban,
mint bús mezőkre a halk permeteg.

A földre fekszem s bámulom a fákat,
könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
sötét dalok tömjénét égetem.

Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.

S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
magamra húzva éjsötét kedélyem,
mint zord csuháját a bús szerzetes.

Kosztolányi Dezső - Ó, a halál

Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll,
s könnyes, pityergő szájunk megremeg.
Ó, a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll -
Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk,
tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
és kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
sötét szobákba kuksol reszketeg,
lepedőben - így mondta épp a dajka -
kasza van a kezében, nincsen ajka,
és fondoran vigyáz,
mikor suhan az esti láz,
s a hőmérőn, ha ugrik a higany,
csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Ő a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
de kis szobánkba fekete az ablak,
az éjbe kint
Ő ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küszködünk vele,
s játékpuskánkat fogjuk ellene.

Somlyó Zoltán - Kosztolányi Dezsőnek (részlet)

Még ma is olyan gyorsan mégy az uccán?

Hajad még ma is a szemedbe hull?

Kedves barátom, itt valami történt -

mert fáj a szívem mondhatatlanul...

Csoóri Sándor

Annyi a vers, mint sétálóutcákon
az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek
s falhoz szorítják nehéz szívem.

Reményik Sándor - Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. 

Az éjtől reggel, a nappaltól este, 

A színektől, ha szürke por belepte, 

A csöndtől, mikor hang zavarta fel, 

A hangtól, mikor csendbe halkul el, 

Minden szótól, amit kimond a szánk, 

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, 

Minden sebtől, mely fájt és égetett, 

Minden képtől, mely belénk mélyedett, 

Az álmainktól, mik nem teljesültek, 

A lángjainktól, mik lassan kihűltek, 

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, 

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, 

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, 

Elfut a perc, az örök Idő várja, 

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, 

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. 

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk. 

És mégis mondom néktek: 

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Csoóri Sándor - Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét —
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.
Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtől
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.
Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.
Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
Anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
„segítek, azért jöttem”.
Anyámnak fáj a feje —
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi —
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.

Kosztolányi Dezső - Ami itt maradt

Nem békülök meg, bármit is beszéltek.
Az ember szent. És mi marad belőle?
Ha elmegy innen, testvérek, ti búsak,
a földgömb szíve megreped-e tőle?
Ó, láttam egykor lassan távozót én,
és láttam aztán, ami itt maradt.
A nyoszolyáját, alvó nyoszolyáját
s melyből ivott, az üvegpoharat.
És láttam nyakkendőjét, lógva, árván
a szekrény ajtaján, egy laza spárgán.
És biztatóan csüngött a kalapja
könnyelmű kedvvel a fogasra csapva.
És várta őt pár cigaretta is,
melyet ezüsttárcában ott felejtett.
És várták őt aggódó, gyönge lelkek,
a lélek, amely a csodákba hisz.
És jöttek őszök, jöttek tavaszok,
és elmaradt a kedves társaságból,
mint egy bohém és vidámszivű vándor,
aki csak a szomszédba utazott.
S egy bot maradt utána a sarokban,
mellyel sétált tavaszi délután.
Egy szó, melyet kedvvel, gyakorta ejtett,
és lehelete a bitang ruhán.

Pilinszky - Tilos csillag

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szorits merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Babits Mihály - Jó volna most is kívül állni...

Jó volna most is kívűl állni
de ezt is meg kellett próbálni

Ha sohase szerettél volna
az ajkam egy panaszt se szólna

Ha sohse csókoltalak volna
a szívem most is nyugodt volna

Jó volna tőled elmaradni
jó volna innen elutazni

Jó volna rád nevetve nézni
a legjobb volna rád se nézni

Jó volna lenni illedelmes
Jó volna nem lenni szerelmes

Jó volna erről nem beszélni
a legjobb volna nem is élni

Márai Sándor - Április (részlet)

Áprilisban születtem. Az ég, melyet először láttam, szeles volt, fénnyel és homállyal változó, a levegő tele párával, felhővel, napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott hajú, őrült nő hárfázna valahol.

E hárfa zenéjét hallom még néha, álmaimban. A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek, akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzleti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. Valószínű, hogy az erőszakos halálnemek egyikében pusztulnak majd el, vízben vagy tűzben. A közhit kissé bolondosnak tart minket, áprilisi gyermekeket. De láttam már veszedelmesebb bolondokat is, akik augusztusban vagy decemberben születtek. Nem védekezem a közhit ellen.
(...)
Születésem napján nemzeti ünnep volt, a törvények szentesítésének ünnepe. Ezen a napon soha nem mentünk iskolába, s valamennyire természetesnek éreztem, hogy a világ is ünnepli létezésemet. Ez az iskolai szünnap okozta, hogy - sokáig - ünnepnek éreztem a személyes létezést, az életet. Áprilisban még mindig fölfigyelek, szaglászok. Úgy érzem, kezdődik valami.

Ibolyaszíne van, opálos, tulipános változatokkal. A föld megtelik e hetekben érlelt hagymákkal és gumókkal. A melegvizes források körül hajnalban elkeseredett gyomorbajosok állanak, pohárral és üvegcsővel kezükben, s keserűen néznek a tavaszba. A gyógyfürdők vizei ilyenkor adják ki pezsgő indulatukat, rohannak a mélyben, a kövek között, forró sistergéssel, tele üde, rejtélyes erővel. A nők nem szeretik ezt a hónapot. Ez a rövid kabátkák, a pattanások, a tavaszi szédülések, az oktalan izgalmak hónapja. A gazdagok ilyenkor Taorminába utaznak. A szegények este fölnéznek az égre, szaglásznak, a csillagokat nézik, és halkan mondják: „Fényesebb”.

Én is fölnézek az áprilisi égre, csillagom kutatom. Látom, még dereng valahol. Egy kéz után nyúlok, és halkan mondom: „Halványabb”.

Kosztolányi Dezső - Litánia

Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.

Az én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

Az én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak.

Az én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.

Az én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.

Az én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzők.

Az én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.

Az én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.

Az én koromban:
mily dalt remegett a velőkig üvöltő.

Az én koromban:
prózára szerelte a verset a költő.

Az én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.

Az én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.

Az én koromban:
nem volt, ki szegény sziveket melegítsen.

Az én koromban:
álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.

Zelk Zoltán - Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Szabó Lőrinc - Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.