Szabó Lőrinc - Így tévedtem el

Így tévedtem el bennetek, Szavak.
Könnyebb volt könnyű anyagotokat
mintázni, hisz gyors sikerrel kinált,
mint a húst, követ, amely ellenállt.
Így oldottatok zenévé, s noha
– tán épp ezért – úgy sóvárogtam a
földi mámorra, ahogy senki még,
önzésem elvesztette erejét:
szerettem, akit szerettem, de hogy
meg is nyerhetném, az alig jutott,
nem is jutott eszembe: végtelen
párbeszédek gyúltak át lelkemen,
míg külön voltunk, de ha együtt, soha
nem volt a számnak egy ép mondata.
Így vezekeltem lassan veletek,
így irattátok a verseimet:
mindenhatók, zengők, visszhangosak,
így némultam el tőletek, Szavak.

Ignotus - Isten veled

Ha csak ez kell: isten veled, babám
Ki mást csak néz is, engem nem szeret;
Emlékem úgyis fél-emlék csupán -
Isten veled.

Vannak dolgok, amiknek íze vész,
S vannak, miket a szív sosem feled -
Teszem: két pici láb, két fura kéz -
Isten veled.

Olykor a nap egy percre fölragyog,
Aztán megint köd ül a bérc felett -
Légy oly vidám, amily bús én vagyok -
Isten veled.

Kosztolányi Dezső - Úton (részlet)

Légy az anyám, csókolj, hisz úgyis elmék,
hogy üldözött és száműzött legyek,
ölelj, ne lenne bár drágább ez emlék
neked, mint eldobott vasút-jegyed!

Babits Mihály - Esős nyár

I.

Mint egy ország levert forradalom után,
oly csöndes ez a nap.
Vacognak a füvek, s az ágak fenn a fán
gyáván bólintanak,
ha elleng köztük a halk inspektor, a szél...
Az égből is csupán
szüken szürődik át valami szürke fény
az ónos cenzurán.

Micsoda nyár! Talán kezdődik már az ősz.
Korán vénűl az év,
mint csüggedt férfi, kit korai gond redőz...
A házeresz csövén
könny ül, s a kerti sok kisírt szemű virág
úgy néz föl a csigás
füből, mint akiket nem enyhít semmi más,
csupán a zokogás.

Mit ér a zokogás? Úgyis meghal a nyár.
Úgyis meghal az év.
Pár hétre még talán kijő a napsugár...
Az is csak haladék.
A legvirágosabb ősz is a télbe visz...
Szép lejtő is leránt...
Lesz még tavasz, de az más tavasz lesz, s nem is
emlékezik miránk.

10/10

Juhász Gyula - Szerelem? (részlet)

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Parti Nagy Lajos - Csigabú

A bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
De hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.

Mihail Kuzmin

Epilógus

Mit kezdjek, verseim, tivéletek?
Végződtök, kezdve éppen.
Boldog menyasszony - s vőlegénysereg,
Elhunyt a holt egészen.

Regények szózatát megértheted,
Hatalmas pont a végen;
Tudod, ki Armand, özveggyé ki lett,
S kié Eliz, kié nem.

De könnyen szőtt mesém adós marad
Sok míves utalással,
Gazellamód szökellve ugrik a
Mély árkon átal.

Szememben érző lelkü olvasó
Könnyet se láthat,
Nem pontot tesz a végire a sors,
Hanem pacát csak.


**
Ostoba szív, csak verne, csak verne

Ostoba szív, csak verne, csak verne -
Ütem szerint...
Úgy tetszik, mintha szétrepedezne -
S jár megint.

Gondolat, álmok - úr ma a rozsda
Mindenen. -
Ámde föleszmélsz új tavaszodra
Hirtelen.

Tavaszodat már hiába hívod,
Ostoba!
Szív! mikor érnek véget a kínok...
Talán soha?

Szabó Lőrinc - A legédesebb

Ő volt a legszebb, a legédesebb.
"Irt már hozzám szerelmi verseket?",
kérdezte; s éppen az erkélyen állt,
és haján szikrázott a holdvilág
(mint Júliának); és szólt a tücsök,
s a hegyen a nimfa üvöltözött,
s retteneteset dobbant a szivem
s azt mondtam, hogy: nem. S máskor: "Meztelen
vagyok, jaj, éppen a kádban ülök,"
súgta kagylóba (s hallottam, csörög
odaát a víz) és: "Úgye, pikáns?"
gúnyolódott, s nekem csak elegáns
szó jött a számra az igaz helyett.
Ő volt a legszebb, legidegenebb,
legijesztőbb. Ma is gyerek vagyok
előtte. Néha megsimogatott.
Meg is csókolt... Volt köztünk valami?
Tudta. Bár sose mondtam meg neki.

Szabó Lőrinc - Földi arcát

Úgy gondolom, nem is láttam soha
emberi arcát. Hazudtam, ha a
szemébe néztem: csak mutattam; és
ha kezét fogtam, nem azt fogtam; és
ha haját, nem azt húztam félre; és
ha vele: nem vele beszéltem; és
ha mutattam, néha, a szívemet,
ha hittem, néha, hogy ő is szeret:
amibe néztem, isten titka volt,
amihez értem, gyujtó szikra volt;
mit félrehúztam, éj függönye; ha
a hangja csendült, csillagzene; ha
szívemet, ifjú poklomat, csak egy
sarkát, csak a játékos bűnöket
mertem mutatni, bizonygatva, hogy
tulajdonkép csak pajtása vagyok:
káprázatom, ő volt a Szerelem?
Földi arcát nem láttam sohasem.

József Attila - Le vagyok győzve

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)
de nincs, akinek megadjam magam.
Úgy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.
Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,
irnak is nékem, én hát olvasok.
S „dolgozom”, imhol e papírhalom -
a működésben van a nyugalom.
Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, kik játszotok velem -
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

Holdbéli csónakos (részlet)

Holdbeli csónakos, örök szerelmem, 
arany sajkádra vegyél föl engem! 
Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam, 
a sötét erdőt könnyel áztattam, 
eleget sírtam a földi porban, 
ölelj magadhoz a tiszta Holdban. 
Nem él a földön, akire vágyom, 
holdbeli csónakos, te légy a párom. 

Szabó Lőrinc - Komédia

Ő parancsolt, én meg vitáztam,
ő győzött és vesztettem én.
Így ment ez sokáig, de most már
túljárok a világ eszén.
Add meg, muszáj, mondtam magamnak,
add meg, ami az ördögé,
s amit megmenthetsz, azzal indulj
igazi céljaid felé!
És megfogadtam a tanácsot
és lettem könnyű és szabad,
beállítottam a helyemre
kulinak az árnyékomat,
megbékültem a butasággal
és teszem, amit tenni kell,
nincs rá időm, hogy nyomorult kis
csetepatékban múljak el,
és íme, bírom, egyre jobban
bírom ezt a komédiát,
s már egész jól megférünk, én és
árnyékom ura, a világ:
ha tetszem neki, mosolyogva
meghajlok s fütyülök reá,
s ha leszamaraz, hódolattal
visszabődülök, hogy: I-á!

Kosztolányi Dezső - Kedves

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.



Nem, Kosztolányiból nincs olyan, hogy túl sok.

Kosztolányi Dezső - Zsivajgó természet (részlet)

TULIPÁN.

- Előkelő, gazdag családom évekig kezeltetett külföldi ideggyógyintézetekben. Nem tudok érezni, makacsul hallgatok, az a rögeszmém, hogy én vagyok a világ közepe. Nincs szivem. Nincs szavam. Nincs szagom. Estélyi ruhámban hidegen kevélykedem. Szép vagyok és boldogtalan.

Sziveri János - Korai párhuzamosok

Felnyitottam a szemem
s mintha szélesre tártam volna az ablakot
Szélesre tártam az ablakot
s mintha kinyújtottam volna a karomat
Kinyújtottam a karomat
s mintha ágak nőttek volna törzsemből
Ágak nőttek törzsemből
s mintha gyökeret vertem volna
Gyökeret vertem
s mintha én lettem volna a föld
Én voltam a föld
s mintha súlyom iszonyú lett volna
Súlyos lettem
mintha én volnék a föld
Föld voltam
mintha gyökér lennék
Legyökereztem
mintha kinőttek volna törzsemnek ágai
Törzsemből ágak nőttek
mintha kinyújtottam volna karomat
Feléd nyújtottam karom
mintha kitárnám az ablakot
Ablakom szélesre tártam
mintha felnyitottam volna a szememet

Kosztolányi Dezső - Izgatott séták

Olyan ma a költő, mint a falu bolondja, aki magában énekelget
és jár és hadonáz és rázza fejét és felesel a szelekkel.
Nincs senki barátja, csak az emlék, csak az utcai fák, csak a varjak
s köszönti a holdat a temetőn túl, ezt a betegarcu, vézna zsiványt.
Hallgatja ő a szegények, az árvák hosszú, ugató zokogását,
kik egy deszkapalánkra borulva okádják a könnyet, köpik a kínt.
Hallgatja a csöndet is és a kutyákat, kik elmebajosok módjára alusznak,
riadnak az ólban és kiszaladnak, marják a semmit, a híg levegőt.
Látja a bérházak ragyogását, sárga özönben az ablakokat fönn,
hol mint valami mennyei tűzvész lángolni látszik a szeretet.
Úgy vágyik a szíve, hogy odafusson, úgy vágyik a szíve, hogy leboruljon,
nyugtot találjon, terített asztalt, kályhaderengést, jó szavakat.
De tudja, hogy itten nincsen ilyesmi, előre tudja azt, amit ismer
és unja a szót, mit hallani fog majd, mindent, mi van, előre un.
Nem vágyik az égbe se, nem oda vágyik, Vénusra, Marsra se, vagy Jupiterre,
nem csillaga semmi idegen csillag, sáros, rossz csillaga néki a Föld.
Itt élne alázatosan, ha lehetne, ám ők, akiket szeretett, menekültek,
megfutamodtak időnek előtte, egy sírba bebújtak előle mind,
vagy maszkokat öltöttek alakosan, bandzsítani kezdtek és figurázni,
játszódni a ködben más ködalakkal s ha élnek a földön, rég nincsenek ők.
Legjobban szeretne ő is ilyenkép botrányt viharos riadalmat idézni
hosszu-nagy orral, piros szakállal vágtatni az utcán esztelenül,
rémíteni minden embereket, hogy fussanak ők is előle sikoltva
s utálja az, aki eddig utálta, utálja az, aki még szereti.
Mégis tovaballag az éjbe, tünődve, mert a legtakaróbb álarc a nyugodtság,
legszebb paplan az elhagyatottság, legjobb vánkos a néma közöny.

Konsztantyin Szimonov - Várj reám

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!
Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!
Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már,
És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell...
Ha lemondtak rólam már lányom és apám,
S jóbarát már egy sem vár, te gondolj néha rám!
Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük,
Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

Várj reám, óh átkelek minden vészen én!
Aki nem várt, majd rámnevet: szerencsés legény!
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.
S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:
Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.

François Villon - Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.


(A második ok, amely miatt sajnálom, hogy nem beszélem ezt az egyébként nem szívlelt nyelvet.)

François Villon - Apró képek balladája

Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazda, ki cseléd,
Tudom, mily fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek, mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Ajánlás
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.