Mihail Kuzmin

Epilógus

Mit kezdjek, verseim, tivéletek?
Végződtök, kezdve éppen.
Boldog menyasszony - s vőlegénysereg,
Elhunyt a holt egészen.

Regények szózatát megértheted,
Hatalmas pont a végen;
Tudod, ki Armand, özveggyé ki lett,
S kié Eliz, kié nem.

De könnyen szőtt mesém adós marad
Sok míves utalással,
Gazellamód szökellve ugrik a
Mély árkon átal.

Szememben érző lelkü olvasó
Könnyet se láthat,
Nem pontot tesz a végire a sors,
Hanem pacát csak.


**
Ostoba szív, csak verne, csak verne

Ostoba szív, csak verne, csak verne -
Ütem szerint...
Úgy tetszik, mintha szétrepedezne -
S jár megint.

Gondolat, álmok - úr ma a rozsda
Mindenen. -
Ámde föleszmélsz új tavaszodra
Hirtelen.

Tavaszodat már hiába hívod,
Ostoba!
Szív! mikor érnek véget a kínok...
Talán soha?

Szabó Lőrinc - A legédesebb

Ő volt a legszebb, a legédesebb.
"Irt már hozzám szerelmi verseket?",
kérdezte; s éppen az erkélyen állt,
és haján szikrázott a holdvilág
(mint Júliának); és szólt a tücsök,
s a hegyen a nimfa üvöltözött,
s retteneteset dobbant a szivem
s azt mondtam, hogy: nem. S máskor: "Meztelen
vagyok, jaj, éppen a kádban ülök,"
súgta kagylóba (s hallottam, csörög
odaát a víz) és: "Úgye, pikáns?"
gúnyolódott, s nekem csak elegáns
szó jött a számra az igaz helyett.
Ő volt a legszebb, legidegenebb,
legijesztőbb. Ma is gyerek vagyok
előtte. Néha megsimogatott.
Meg is csókolt... Volt köztünk valami?
Tudta. Bár sose mondtam meg neki.