Weöres Sándor - Toccata (részlet)

Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,

apónak hívott
a bokor.
Mikor születtem?
Semmikor.

Lolita

"Lepingville vidám városában vásároltam neki négy kötet képregényt, egy doboz cukorkát, egy doboz tampont, két kólát, egy manikűrkészletet, egy úti órát világító számlappal, egy gyűrűt valódi topázzal, egy teniszütőt, görkorcsolyát magas szárú, fehér cipővel, messzelátót, hordozható rádiót, rágógumit, áttetsző esőkabátot, napszemüveget és még néhány holmit - pongyolákat, sortokat, mindenféle nyári ruhát. A szállóban külön szobában laktunk, de az éj kellős közepén átjött hozzám, és nagyon gyöngéden csináltuk.

Tudják, egyáltalán nem volt hová mennie." 

"Mindnyájunk életében vannak ilyen sorsszerű elemek - holmi vissza-visszatérő szám az egyik esetben, egy táj a másikban -, melyeket az istenek a célból válogattak ki oly gondosan, hogy vonzzák a számunkra különösen fontos eseményeket: Jancsi mindig itt fog orra esni, Juliska szíve mindig itt fog megszakadni." 

"...Eszembe jutott az a kellemesen jópofa nonszensz vers; akkor írtam, mikor Lo még gyerek volt: "csak a nonszensz normális", mondogatta, engem ugratva.

A mező tavasszal kicseréli mezét

a fezőr nyaranta leveszi a fezét

a rezonőr gyakran nem leli a rezét

a kígyó, ha sétál, zsebre vágja kezét..."

"L'autre soir un air froid d'opéra m'alita:

Son félé - bien fol est qui s'y fie!

Il neige, le décor s'écroule, Lolita

Lolita, qu'ai-je fait de ta vie?

Meghűltem, hideg volt tegnap az opera:

Repedt hang - benne bízni nem kell!

Havazik, összedől a díszlet, Lolita!

Lolita, mit tettem az életeddel?"

(Várady Szabolcs ford.)

"- Úgy érted - nyitotta föl szemét, s a harapásra készülő kígyó kissé fölemelkedett -, úgy érted, csak akkor adod nekünk (nekünk) azt a pénzt, ha veled megyek egy motelbe. Így érted?

- Nem - mondtam -, félreértesz. Azt akarom, hogy hagyd itt ezt a mellékes Dicket meg ezt a rettenetes lyukat, gyere, élj velem, halj velem, mindent velem."

"Hacsak be nem bizonyítható nekem - nekem, mostani énemnek, mai szívemmel, szakállammal, rothadófélben -, hogy végtelen távon egy fikarcnyit sem számít, hogy egy Dolores Haze nevű észak-amerikai gyereklányt megfosztott-e gyermekkorától egy tébolyult vagy sem; hacsak ez be nem bizonyítható (és ha igen, akkor az élet csupán egy tréfa), nem látok gyötrelmem gyógyítására egyéb szert, mint a mélabút és a míves művészet igencsak helyi érzéstelenítőjét. Ahogy a régi költő mondja:

Morállal fizetünk - tudjuk, halandó,

a szépségért, mely maga is mulandó."

Radnóti Miklós - Eső esik. Fölszárad...

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy újságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

John Drew: A kamakurai Buddha

Tűzre a könyvekkel -
Mondta a Buddha.

Nem égethetünk könyveket -
Mondta Atísa.
Hitler égetett könyveket.
Aztán mit tett?
Megépítette a koncentrációs táborokat,
És megölte, aki nem árja.

Tűzre a könyvekkel -
Mondta a Buddha.

Nem égethetünk könyveket -
Mondta Atísa.
Si Huang Ti égetett könyveket.
Aztán mit tett?
Megépítette a Nagy Falat,
És kizárta, aki nem kínai.

Tűzre a könyvekkel -
Mondta a Buddha -
Még egy fals párhuzam,
És mindannyian
Halálra fagyunk.

Závada Péter - Vers a szerelemről és a matematikáról

Oly sok idő megy el formaságra,
az embernek nincsen is élettere.
Mint ez a gondolat a szótagszámba,
napjaidba, lám, nem férek bele.

Még a magányhoz is jóval több kell,
édeskevés tizenegy-két szótag.
A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel
elsőre nem tűnik oszthatónak.

Nem vagyok én egy kimondott gépész,
ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat,
jön, s keresztbe húz mindent az épész,
rideg törtjele a boldogságnak.

Nézd, egy kétváltozós egyenletben,
ha kivonod magad, úgy minden borul:
csak ülünk itt, mint két ismeretlen,
ix és ipszilon megoldatlanul.

De várj, feladnunk nem kell azonnal,
azt mondják, egyre tágabb lesz a tér,
s a mi életünk is, mint két vonal
a végtelenben talán összeér.

Kit kitettek, mint egy zárójelet,
ha írni nem is, számolni megtanul.
A végeredmény: maradnék veled,
én maradnék maradéktalanul.