Mese

„– Attól tartok, hogy maga nem értette meg teljesen a mese tanulságát.
– Mijét?
– A tanulságát.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy a mesének tanulsága van?
– Természetesen.
– Ejnye, ezt bizony előre is megmondhatta volna. Ha megmondta volna, akkor bizony nem hallgatom végig.”

Oscar Wilde

Kosztolányi Dezső - Száz sor a testi szenvedésről (részlet)

Halál-hívó
vérem gagyog,
nem ő a rossz,
én, én vagyok.

Zelk Zoltán - Sirály (részlet)

Megyek az utcán sehova. 
Megyek se ide, se oda. 
De jön talán a villamos, 
mely téged végre visszahoz. 

Sár voltam, mostan zuzmara. 
Nem jössz haza? Nem jössz haza? 
Hallod, rámszólnak: Kire vár? 
már ezer éve itten áll! 

Igen, százezer éve már. 
Vak szemgödör. Halott sirály. 
Villamosok és évszakok. 
És fű és sár és hó vagyok. 

Milyen ifjú a temető! 
Mily zöld a tuja, a fenyő! 
Az erdő már halotti váz, 
de örökzöld a gyász, a gyász. 

Miként a rab cellafalat, 
úgy kopogtatnám sírodat, 
megtanultam ott a jelet – 
de más rabság ez, a tied. 

Talán a fény, a fergeteg, 
s a vadgesztenye-levelek, 
mik sírodra keringenek, 
ők tudják a morze-jelet. 

De összebújva hallgatunk, 
vagy egy gyermekdalt dúdolunk: 
„Gyengék vagyunk, elfáradunk, 
talán bizony meg is halunk...” 

Csak az a tél, csak az a táj, 
csak az a hóra szállt madár 
csak az az ág, mely ott remeg 
az ellibbent madár felett. 

Az ágakon a cinegék. 
A sírok közt a nénikék. 
Egyik oly régen térdepel, 
mintha sohase kelne fel. 

Mert alkonyul. Isten veled. 
Én is megyek. Hová megyek? 
Megyek az utcán sehova. 
Megyek se ide, se oda. 

Esik. Esik. Megyek. Megyek. 
Mondják, akkor is így esett. 
A junius-végi eget 
megszállták őszi fellegek. 

A kis csapat. A gyászmenet. 
A néma, néma döbbenet. 
Barátok. Árva asszonyok. 
A nyári égen ősz zokog.  

Kié e kulcs? mit nyit e zár? 
kié e nélküled-kopár 
szoba? ez a farkasverem? 
nem otthonom, csak fekhelyem. 

S azok a téli éjszakák! 
kapu alatt vacog a vágy: 
egy konyhazug, egy szalmazsák – 
ha ennyi lenne a világ... 

De ez a nincs! ez a hiány! 
e vonító farkas-magány! 
ez a négy fal, ez a fedél! – 
szívemre tekereg a szél. 

Szívem körül süvöltenek 
a nem vagy! és a nélküled! – 
vánkos fölött és takaró 
alatt befú-temet a hó. 

Igy fekszem, fekszem egyedül. 
Ágyam szélén az isten ül. 
Csak néz, mert nincs rám szava már. 
Vak szemgödör. Halott sirály. 

Hamuban járó reggelek. 
Élek. Vagyok. Hát felkelek. 
Halál után, halál előtt – 
Be végtelen a délelőtt. 

A semmihez csak semmi nő, 
de mondják: múlik az idő 
És mondják: alkony... délelőtt... – 
Halál után, halál előtt. 

Mint lányok a tükör előtt, 
öltözködünk a sír előtt 
hordjuk, mint halotti ruhát, 
a hajnalt, délt, a délutánt. 

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. – 
Azóta kitavaszodott: 
füstölgő rétek, zöld romok 
fölött egy holt sirály zokog. 

Hát miféle szerzet vagyok, 
hogy fölkelek, élek, vagyok, 
ágyat vetek, ajtót nyitok –: 
nem értem, mért nem orditok? 

Barátaim, megértitek? 
egy ember él közöttetek, 
van kulcsa és van ajtaja – 
hazamegy és nem megy haza. 

Mint cella falát a rabok, 
kopogtatom e kőlapot, 
verem, miként a fergeteg, 
ráhullok, mint a levelek. 

De értsd meg, ha kiáltozok – 
Irén! Irén! nincsen jogod 
a földbe ásni homlokod, 
tekinteted, mozdulatod! 

Hát jőjj! és hívjad holt ebed! 
és hozd a vézna kerteket! 
és hozd a Rákospatakot! 
a zuglói alkonyatot! 

Mert mind elföldelték veled... 
Micsoda poggyászt vitt kezed! 
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? – 
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

.

Megkésett emlékezés című írásában Fejtő Ferenc szó szerint fölidézte azt az 1936-ban történt telefonbeszélgetést, amikor barátja, József Attila a véleményére kíváncsian felolvasta neki az aznap éjszaka írt, Nagyon fáj című versét. A két barát egyszerre volt izgatott és riadt.

“– Na milyen? – kérdezte. – Tetszik?
Mintha csak az új nyakkendőjéről lett volna szó.
– Csodálatos, borzalmas – mondtam, és kértem, olvassa fel még egyszer. (…)
Miután másodszor is elmondta, megkérdeztem tőle:
– Édes Attila, mondd, ez így is van?
– Így van – felelte.
– De hiszen ez rémes – motyogtam.
– Szép vers? – kérdezte, mintha más nem is volna fontos.
– Több mint szép – mondtam.

De akkor éreztem meg talán először, hogy nem sokáig hallom én már József Attila hangját. Ennyi szörnyűséggel megrakott szív nem bírhatja sokáig.”

Forrás: http://cultura.hu/

Radnóti Miklós - Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Illyés Gyula - Milyen hamar...

Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;
milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet...

Kosztolányi Dezső - Reggeli áldás

Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
és egy nyugalmas, fekete szivar.
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
s most süketen vár és ver tétován,
hogy beleborzong fűtetlen szobám.

Ver a szivem... Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék,
és szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
mint bús gyerekkorom emlékei,
hogy álmosan gondoltam még az éjre,
s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
a nagy megindulást köszönteni.

Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
füstöl az út gyászkandeláberekkel,
és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,
így megyek az ájult fővároson,
s utolsó álmát félve meglopom.

Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
a kórházakba lámpa leng lobogva,
virrasztó lángok távol ablakokba,
és éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
mik éjjel is úgy álltak az uton,
és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
dermedt nyakuk sután előre görbed,
kínos vonaglás reszket álmukon...
De itt a reggel, én, csak én tudom.

Egy bérkocsin rohanok most elébe,
lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokba bújok fázva-félve,
és belenézek szürkülő szemébe,
megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
a percenő fényt várom sápatag,
nehézszagú, sötét tetők alatt.

A szívemet széttépem száz darabra,
s az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
s zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
áldottak e bús, fáradt emberek,
kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
áldottak az alvók, a csendesek,
s áldottak, akik menni kezdenek.

Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
e decemberi deres virradat,
mely most szivembe, ahol minden átok,
világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
a tiszta lázak zengő reggelén,
áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
mely most megindul sejtető robajjal,
éj nap között, így még egész enyém,
s áldott a föld és áldott legyek én.

Weöres Sándor: Marasztalás