Kosztolányi Dezső - Ó, a halál

Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll,
s könnyes, pityergő szájunk megremeg.
Ó, a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll -
Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk,
tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
és kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
sötét szobákba kuksol reszketeg,
lepedőben - így mondta épp a dajka -
kasza van a kezében, nincsen ajka,
és fondoran vigyáz,
mikor suhan az esti láz,
s a hőmérőn, ha ugrik a higany,
csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Ő a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
de kis szobánkba fekete az ablak,
az éjbe kint
Ő ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küszködünk vele,
s játékpuskánkat fogjuk ellene.

Somlyó Zoltán - Kosztolányi Dezsőnek (részlet)

Még ma is olyan gyorsan mégy az uccán?

Hajad még ma is a szemedbe hull?

Kedves barátom, itt valami történt -

mert fáj a szívem mondhatatlanul...

Csoóri Sándor

Annyi a vers, mint sétálóutcákon
az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek
s falhoz szorítják nehéz szívem.

Reményik Sándor - Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. 

Az éjtől reggel, a nappaltól este, 

A színektől, ha szürke por belepte, 

A csöndtől, mikor hang zavarta fel, 

A hangtól, mikor csendbe halkul el, 

Minden szótól, amit kimond a szánk, 

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, 

Minden sebtől, mely fájt és égetett, 

Minden képtől, mely belénk mélyedett, 

Az álmainktól, mik nem teljesültek, 

A lángjainktól, mik lassan kihűltek, 

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, 

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, 

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, 

Elfut a perc, az örök Idő várja, 

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, 

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. 

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk. 

És mégis mondom néktek: 

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Csoóri Sándor - Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét —
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.
Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtől
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.
Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.
Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
Anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
„segítek, azért jöttem”.
Anyámnak fáj a feje —
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi —
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.